rézbagoly

Tavaly nyáron, amikor kerek évforduló kapcsán a párkapcsolatokról morfondíroztam, motoszkált bennem valami, amit most írok meg, mert .....mert csak.

Egy kulcsszót kerestem, és az a "türelem". Azt látom, hogy sokan, főleg a fiatalabb korosztály tagjai - és nem csak a magánéletben - rögtön, azonnal mindent akarnak, és úgy, ahogy azt elképzelték. Nem megy valami úgy ahogy szerintünk jó? Nosza dobjuk el, lépjünk ki belőle, keressünk, szerezzünk másikat. Nem hagynak időt arra, hogy esetleg kiderüljön, nem is olyan rossz ami van, arról, ami most nem tetszik, bánt, nem értek vele egyet, hosszabb idő, esetleg akár évek múlva kiderülhet, hogy mégis volt értelme, talán még jó is volt, hogy így volt, de legalábbis kár lett volna miatta mindent felrúgni.  A türelem nem a mai világ erénye.

Úgy gondolom azonban, hogy egy tartós stabil kapcsolatban sok más mellett ez is feltétlenül szükséges.

És ami ehhez kapcsolódik - ami körülöttünk zajlik. Nem csak a magánéletből hiányzik a türelem. Az utóbbi évek legnagyobb bűnének azt tartom, hogy az embereket szinte végletesen egymás ellen fordították. Sajnos úgy néz ki, tényleg eljutunk oda, hogy vagy velünk, vagy ellenünk. Lehet, hogy ez kell most a világunknak, hogy utána béke, nyugalom legyen? Esetleg nélkülünk?

Mikor elkezdtem bejegyzéseket írni, nem voltak kitiltások, letiltások, az utóbbi időben nem értettem, hová tűntek olyanok, akiket szívesen olvastam. Aztán persze kihámoztam én is, hogy mi történt, egyes köpönyegforgatások is megleptek, de hát végül is ez a tér is a világunkat képezi le. Én mindenesetre maradok,  és továbbra is sokat tanulok Tőletek!

Békés, szép Karácsonyt, néhány óra (perc, nap) nyugalmat kívánok mindannyiótoknak!

Elemzők elemeznek, szakértők szakértenek, megmondják a tutit, csak az a baj, hogy ugyanarról időnként teljesen mást. És akkor még nem is beszéltünk arról a helyzetről, amikor a kiindulási alap sem ugyanaz. Iskolapadból éppen kiesett, jól (vagy nem)  képzett, való életet soha nem látott öntudatos ifjú emberek osztják az észt, mondják meg, hogy kinek mit kell tennie. Remek!

Néha tanítok. Kedvenc feladatom, amikor a csoportoknak egy problémára gyökeresen más, esetenként ellentétes megoldásokat kell kidolgozni. Mindig megy nekik!!!!

Itt kint köd van, a fákra ráfagyott a jég - szépek, csilognak-villognak a lámpafényben. Bent a kandalló (kandallócska) lángja és gyertyák világítanak, füstölő ég, a kandallócska tetején héjában sült krumpli készül - némileg eklektikus az illat - vajjal, lesózott lila hagymával ez lesz a vacsora. Ezzel várom a családot munkából, iskolából, messzi városból. Talán még forralt bort is csinálok, naranccsal, jó házi borból. Jó, hogy vannak ilyen órák, percek is! Kicsit elfelejtjük a külvilágot, bár ilyenkor, együtt ....... ide nekem az oroszlánt is!

Ki tudja ki az az önfeláldozó Dezső vitéz? Pontosbban ki tudja kapásból, anélkül, hogy utána nézett volna? ( Képet lásd az iskolákban osztogatott alaptörvénynél/Alkotmánynál.) Tudom, nem ez most a legnagyobb gondunk - de engem érdekel. Én már utána néztem!

Ismerősömnek a diplomához szakmai nyelvvizsa kell. Kb. most fut neki ötödször. 12 éve tanulja a nyelvet, két éve kifejezetten erre a nyelvvizsgára készül. Nem buta. A nyelvvel amúgy remek jól elboldogul.  2-3 alkalommal ugyanaz a modul nem ment, aztán azt pontozták le, ami korábban mindig jól sikerült.  Ebből okosodik - abból butul. Szóval én úgy gondolom, hogy az a néhány akkreditált hely nagyon csúnyán visszaél azzal, hogy emberek, főleg fiatalok sokasága kényszerül ezeknek a szakmai nyelvvizsgáknak a megszerzésére. Aki már hagyná a fenébe, neadj Isten elfogyott a pénze, annak a diplomája bánja.

Nem vitatom én, hogy a nyelvtudás fontos. Én is annak tartom. De így? Az ismerősöm is egészen biztos lelkesen és azonnal egy másik nyelvet is meg fog tanulni és rohan nyelvvizsgázni, ha végre ezen túl lesz.

Mikor szabályozzák végre ezeknek a vizsgáztató helyeknek az önkényes, kontrollálatlan, pénzéhes múködését?

Ja, és ami még fontos: nem egyedi esetről van szó, számosan küszködnak az ismerősömmel együtt!

Lehet, hogy eszperantóból vagy ..... nyelvből kellett volna mennie. Bár azt hiszem azokból nincs szakmai nyelvvizsga.

Olvasom George R.R.M. fantasy eposzát, aTűz és jég dalát. A gyerekem szeretett bele, és én is nekiláttam. Annyira reális, annyira emberi, hogy ijesztő. Most éppen azon rágódom, hogy a  vezető helyzetben levők, vagy akár a családfők 1-1 rossz döntése mennyi ember életét befolyásolja, akár családtagokét, akár a beosztottakét, alárendeltekét, akár az ország népéét - és már itt is vagyunk a való életben.

És nem is kell, hogy a döntést hozó buta, gonosz, elvetemült legyen, mégis lehet akár borzasztó is a következmény.  " A pokolba vezető út....." Miért, hogy mindenre van ilyen mondás?

Egy őrült világban mikor jön el az a pont, amikor azt mondod, hogy elég az önostorozásból,  igenis az adott körülmények között jól csináltad amit csináltál, de változott az értékrend, a körülmények, és ép ésszel fel nem fogható és el nem fogadható dolgok történnek körülötted. És a túlélésre kell játszani, elfogadni, hogy veled is megtörténhetnek olyan dolgok, amikről azt hitted, hogy veled aztán soha. 

Majd rádöbbensz, hogy ezt az érzést már annyian átélték, el is mesélték, le is írták, de az annyira más volt ..... olyan távoli.

Egyszer régen, mint mindenki másnak, nekem is volt emlékkönyvem (és nem féltem használni). Most is megvan. Abba írta valaki, akit nagyon szerettem és tiszteltem, hogy " Az életet vedd úgy ahogy van. ..... "  És tényleg.

Tegnap óta motoszkál bennem (dédi és még ki tudja ki után szabadon) " A dzsungel, a dzsungel, a dzsungelben egy nyári éj, kigyullad egy parányi fény, sápadt arcú tűz mellett táncot jár egy bennszülött legény. Cserepes a szája, elhagyta a párja, azzal sem törődik már, hogy az erdőn tigris néz!"  A gyerekeim ezt nagyon szerették. Én is. Olyan izgalmas és romantikus volt. Főleg az, hogy TIGRIS NÉZ!

Annyi mindenről írnék, hogy végül nem írtam semmiről, csak lapítottam és olvastalak Benneteket. Jó, hogy még itt vagytok, még ez működik! Továbbra is szeretem a sokféleséget, ami itt van, - az egymás piszkálását nem -  a különböző gondolkodásmódokat, és azt is, hogy más esetleg kimondja, leírja azt, amit én nem merek, vagy nem akarok.

Ez az ősz nagyon mozgalmas, rengeteget jövünk-megyünk, találkozások, régi kapcsolatok felelevenítése - végül is milyen könnyű, csak fel kell venni a telefont, megírni egy emailt, és örülnek nekünk (csak miért nem teszi ezt meg más is!) - betegségek, balesetek, problémák, megoldások - és ez csak a magánélet.

Amúgy meg nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy csúszunk lefelé. Eltűnnek azok az értékek, amikben felnőttünk. Aki talpon akar maradni, annak hasonulnia kell? Mihez is? És hol a határ? Vannak olyan alapvető elvek, normák, amiken egyes emberek nem és nem tudnak túllépni. Másoknak meg sosem volt korlát. Hová vezet az értékrend ilyen átalakulása?

Milyen érdekes, hogy találkoznak a dolgok egymással! Ma beszéltem telefonon egy régi baráttal, akivel már több éve nem váltottam szót. Nem haragból, csak így alakult, szétváltak az útjaink, talán csak időlegesen. Szóba kerültek az egyetemi évek, csoporttársak. Ezért elővettem egyikük, Kemény István verseskötetét, beleolvastam, és már láttam is magam előtt, ahogy rímet farag a szemináriumon. Aztán napok óta először bekapcsoltam a gépet, és Annakatage bejegyzésében is Kemény István verssel találkoztam. Nekem még mindig tetszenek!

Később egyik kedves kollégám is verseket írt, neki is jelent meg verseskötete. Milyen más úgy olvasni egy verset, hogy a költője nem egy ismeretlen, hanem valaki, akinek a mindennapjaiban is részt vett az ember.

Annakatage! Nem tudtam kommentet írni a bejegyzésedhez, így ide írom, talán olvasod: Kemény István volt érettségi tétel is, mi úgy hallottuk, hogy a kortárs magyar költészet egy szabadon választott képviselőjének életútjáról és munkásságáról kellett beszélni, és az érettségiző őt választotta.

Sajnos vége, de legalább még van hová visszamenni dolgozni(egyelőre)! Mivel az ember gyereke megpróbál szabadság címszóval lazítani, elbújni amennyire lehet a nagy magyar/és egyéb valóság elől, még annyit sem mentem tv, újság közelébe, mint eddig. No nem baj, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel azért szóba álltam, így nem maradtam hírek nélkül. Pl. a Sziget Fesztiválon kukásautó lökdösött fel embereket a tömegben - aztán mintha mi sem történt volna, továbbállt. Csodálom, hogy senki nem mázolt be a vezetőnek. Persze biztos még ő lett volna megsértve! Más: autópályán járőröző rendőrautó megáll a leállósávban, ajtót kicsapva kiszáll a rend éber őre. A külső sávban szabályosan haladó autó alig tudja kikerülni, kormányt elkapva vált sávot, és vesztére dudál. No ki lett büntetve? Az autós, mert nem használta sávváltáskor az irányjelzőt, meg indokolatlanul dudált.  Aztán meséltek a villamosból részeget kirugdosó biztonsági emberekről. Azért hallottam arról is, hogy született egy törpe viziló. Őt egyelőre nem bántja senki. Lehet, hogy csak azért, mert nem ehető. Vagy az?

Na szóval hajrá, országunk felvirágoztatására!

Egész nap azt dúdolgatom, hogy : Réten, réten, sej a szabadhegyi réten........ merthogy úgy néz ki, elvesztettem a karikagyűrűmet. Nem a réten, hanem a tóparton,ahol reggel úsztunk. Ha nem lesz 40 fok, visszamegyek és MEGKERESEM!

A minap temetésen voltam, Budapesten, Kelenföldön, a Szt Gellért templomnál. A búcsúztatáson a pap gyűrött, felemásan felhajtogatott nadrágban és kissé viseltes edzőcipőben jelent meg, noteszból olvasta a mondanivalóját, néha elakadt, elmerengett, összekeverte a neveket. Megjegyzem a gyászoló majd 70 ember  - köztük távoli ismerősök - közül senki nem volt sem farmerben, sem edzőcipőben. Hogy lehet az, hogy valaki sem az alkalomnak, sem a saját hivatásának nem adja meg a tiszteletet? Innentől kezdve az egyháznak (és szándékosan nem Istent írtam) ez az embere számomra nem hiteles. Ezt a templomot én eddig többre tartottam.

Megjegyzem csendesen, a temetésért elkért pénzből egy rendes cipőre talán futná.

A másik élmény Veszprémhez kapcsolódik. Gyerekmise, a templom dugig. A prédikáció témája a szülők szeretete. Az atya a szószékről dörög az aprónépnek és a hökkent szülőknek a magzatelhajtásról, csecsemők meggyilkolásáról, és a gyerekek szülők felé tanúsított agresszív magatartásáról. Ez sem volt semmi.

Persze azért ismerünk olyan papokat is, akik a hivatásukat szívvel - lélekkel látják el, nem véletlenül ragaszkodnak hozzájuk a híveik, sőt a nem hívek is.

Zsuzsanna legutóbbi bejegyzésemhez írt hozzászólásán elgondolkodva feltettem a kérdést : mi lehet az oka annak, hogy sokan nem lépnek ki olyan párkapcsolatból, amiben már nincs más, csak a közömbösség, vagy gyűlölet, egymás semmibe vétele, megalázása, szívatása, vagy akár bántalmazása. És mondjuk így élik le az életüket.

Ha csak azt a helyzetet vesszük, ahol mindkét fél tudatában van a fentieknek, a következő variációk jutottak eszembe:

Megszokás - meg lehet szokni a rosszat?

Félelem az egyedülléttől - nem tudják, hogy az nem azonos a magánnyal?

Valaki nem tudja, hogy másképp is lehet - létezhet olyan a mai világban, hogy csak ilyen kapcsolatokat ismer valaki?

Valami ott tartja, akár anyagi érdek, akár más érdek - tudom, hogy van ilyen, de megéri?

Vallás ( amit Isten egybekötött.....)

Úgy gondolják, hogy a gyerekeknek jobb - következő kérdés, hogy mi a jobb, a válás vagy a rideg, esetleg veszekedésekkel teli családi élet - ebbe most nem szeretnék belemenni, nehéz kérdés

Mániákus félelem bármiféle változástól - nem hittem, hogy ilyen is van , de van.

Gondolom van még jó néhány variáció. Nem tudom, én mit tennék hasonló helyzetben. Persze van elképzelésem, de úgy gondolom, aki nem élt át ilyet, nem tudja igazán milyen ez. Én próbálok tenni azért, hogy ne is tudjam meg.